Napok, hetek óta tervezgetett budapesti randevúnk meghiúsult- ez volt aznap a második rossz hír.... Már az első is kellőképpen lelombozott, de ez nagyon érzékeny ponton talált el. Egy pillanatra beborult az általában napos egem, makacs szürke felhők zárták el a fényt. Aztán egyszer csak valahonnan a semmiből előpattant az ötlet: ha a hegy nem megy - akkor Mohamed megy! Néztem a menetrendet és kiderült, ha egy órán belül sikerül összecsomagolni és elindulni, akkor még este 10-re odaérhetek Bécsbe. Rohanás a vonathoz - ez nagyon ismerős, régi érzés - a pénztárosnő már nem akarja kiadni a helyjegyet, úgyse érem el. Aztán mégis megszán, látva elszántságom. Futok a számban a jeggyel, utánam lobog a kabát és zötyög a bőrönd: nemcsak a következő három nap ruhái, a kedvesemnek csomagolt dolgok is dagasztják. És késik az IC, aminek Nyíregyházán még nagy hasznát veszem, hiszen így elérem a vonatot, de a Keletibe érve a kezdeti pár perc késés már félórává duzzad... pont elszalasztom a bécsi csatlakozást! Szerencsére indul mégegy járat egy óra múlva.
A railjet hiába száguld időnként 140-nel, az éjszakai gyorson ólomlábakon cammog az idő, bárcsak ott lennék már! Végül begördülünk a Westbanhofra, és a vágány végénél azonnal meglátom ismerős alakját, ahogy rám vár...
Az ilyen örömöt nehéz leírni. Azok tudják úgyis, akik valaha sokáig távol voltak a kedvesüktől és a külvilág felé fegyelmezetten, belül hol szorongva, hol színes filmeket szőve várták, vágyták a találkozást azzal, aki messze van és mégis a legközelebb hozzánk. Különlegesen becsessé, ünneppé válik minden perc, ami közös lehet, és megér minden törődést, áldozatot.
Másnap délelőtt 10-ig volt szabva az idő, amit együtt tölthettünk, indulnia kellett tovább, végtelen útjaira. Én nem siettem vissza Budapestre, csak másnap kezdődött a következő programom. Nem messze volt tőlünk a schönbrunni kastély, ami előtt korábbi utazások alkalmával már többször elhajtottunk, de belülről még sosem láttam. A kedvesemtől kaptam az ötletet és a lehetőséget, hogy most megnézzem: azt mondta, legalább lesz egy intellektuális programja is az ittlétemnek. Letett a kapunál, integettünk egymásnak, és én addig néztem a távolodó kamiont, amíg el nem takarta előlem a szombat reggeli bécsi forgalom. Aztán nagy levegőt vettem, és elindultam felfedezni ajándék-kastélyomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése