Egy szép tavaszi napon Pestre utaztam Intercityvel. A sors és a MÁV helybiztosítási rendszere egy idős urat sorsolt mellém a vonaton. Ő ült az ablak mellett, szürke vászonnadrágban, ingben, frissen borotváltan. Olyan régi vágású úriember volt, illendően köszönt, mikor melléültem. Hamarosan megszólított, hogy olyan hosszú ez az út, nem bánnám-e, ha beszélgetnénk. Örültem a társaságnak, mivel nem volt sürgős munkám vagy olvasnivalóm. Bemutatkozott, majd elmondta, hogy mérnök volt, mielőtt nyugdíjba vonult volna, és a fiát és családját megy meglátogatni. Miután én is elmondtam amit ilyenkor illik dióhéjban, belekezdett hosszú mondókájába a gazdasági helyzetről, a kormányról, sok méltánytalan és igazságtalan dologról, ami bántotta, bosszantotta. Először hümmögtem, bólogattam, egyre kevésbé tetszett a rám osztott hallgató szerep, mivel a kísérleteim, hogy én is hozzászóljak a témához rendre kudarcba fulladtak.
Szemben velünk egy fiatal pár ült, az út elején nevetgéltek, csicseregtek, láthatóan nagyon jól érezték magukat. De ahogy a bácsi rendületlenül - és hozzá elég hangosan - sorolta a rossz híreket, hangoztatta a fenyegető jóslatokat, ha ez így megy tovább..., ők is egyre csendesebbé váltak, és lejjebb-lejjebb csúsztak az ülésen. Végül teljesen elkomorodtak, ahogy én is.
Azt gondoltam, még csak félúton járunk, ha ez így megy tovább, mire megérkezünk, mindenki aki hallja, öngyilkos hangulatba kerül... Összegyűjtöttem hát minden bátorságom, és közbevágtam, megállítottam. Udvariasan, de határozottan arra kértem, hogy ne beszéljen erről többet, mert nem szeretném ezt Pestig hallgatni. Ennyi negatívum engem mélységesen lehangol. Ha ezt így folytatja, máshová ülök. Kínos csend támadt, a kisöreg meghökkent és elhallgatott. A szemben ülő párocska is lélegzet visszafojtva figyelte, most mi fog történni. Egy kis csend után a bácsi megkérdezte, hogy én valóban ilyen negatívnak látom-e őt. Bólintottam, és felsoroltam néhány dolgot, amit mondott, és azt is hozzátettem, hogy én nem ilyen sötéten látom a dolgokat. Attól féltem, hogy majd elkezd velem vitatkozni, de ehelyett meglepő dolog történt: azt javasolta, hogy akkor mondjam meg én, miről beszélgessünk! Megkönnyebbültem, és arra kértem, mondja el, minek örült az utóbbi két hétben. Látszott, hogy nagyon nehezére esik, hogy találjon valami pozitív momentumot, ami említésre érdemes. Mondta is, hogy kicsit gondolkoznia kell, de végül csak sikerült olyan témát találni, ami örömöt okozott neki is – és így nekem is.
Így folyt tovább a beszélgetés, most már vidámabb hangulatban, és előadás helyett valódi párbeszédként, mivel ő is kiváncsivá vált, hogy velem mi történt, nekem mi okoz örömöt. Néha még vissza kanyarodott a megszokott, panaszkodós kerékvágásba, de szelíd terelgetéssel sikerült megőriznünk az út végéig a jó hangulatot. Amikor megérkezett a Nyugati pályaudvarra a vonatunk, azzal búcsúzott, hogy megköszönte a társaságomat, mert régen nem beszélgetett már ilyen jót…
Tetszett.
VálaszTörlés